BEVEZETÉS JÓB KÖNYVÉHEZ

BÖLCSESSÉGIRODALOM AZ ÓKORI-KELETEN

Alapja a gyermekek tanítása az apa és az anya által, mind viselkedésbeli, mind mesterségbeli dolgokra. Találkozhatunk bölcsességükről híres népekkel és emberekkel.

A héber kifejezés: hokmá

• Bölcs az a mesterember, aki a Szent Sátor felszerelését elkészíti

• Bölcs, Salamon király (I. Királyok 4.)

• Bölcs a varázsláshoz, álomfejtéshez értő ember

• Bölcs például egy tanácsadó – Dávid unokaöccse, aki tanácsot ad Amnonnak – ez a tanács nem etikus, így a bölcsesség egyáltalán nem biztos, hogy etikai kategória. Tehát láthatjuk, hogy viszonylag széles sávot fed le a bölcsesség fogalma.

Az Ókori-keleten a bölcsesség kísérlet arra, hogy az ember az őt körülvevő világot megértse, úgy a társadalmi, mint a természeti jelenségeket.

• Mezopotámia: A bölcsességet listába szedik, azt iskolákban oktatják, amellyel a fennálló rendet erősítik. Ezt nevezik listatudománynak.

• Egyiptom: a leghíresebb a korban a bölcsességéről. Itt is ismert a listatudomány, és számunkra azért fontosabb Egyiptom Mezopotámiánál, mert Izráelre ez van a legnagyobb hatással, két okból is: a honfoglalás korában Egyiptom egy ideig megszállva tartja Izráelt, valamint a későbbi korban Salamon hozza be az egyiptomi kultúrát egyik feleségével. Az egyiptomi bölcsesség megkívánja azt, hogy az ember tudjon magán uralkodni. Az az ember bölcs, aki képes az önuralomra. Ebből következik az, hogy a bölcsesség ellentéte Egyiptomban a forrófejűség. Egyiptomban is a listatudományok alapján oktattak, iskolákban, amelyek a templomok mellett találhatók. Itt tanultak a “fáraók gyermekei”, akikből hivatalnokok – diplomaták lettek.

• A bölcsesség Izráelben egyrészt egyezik a már említett keleti bölcsességgel, másrészt eltér attól. A Példabeszédek könyve szintén beszél arról, hogy a bölcs ember képes az önuralomra, amely önuralomnak az ellentéte a forrófejűség. Azonban van egy döntő különbség is az egyiptomi és a zsidó gondolkodás között: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme!” Mit jelent ez?

Azt, hogy a bölcsességet az ember elnyerheti, ajándékként megkaphatja Istentől. Nem magunk vagyunk bölcsek, nem velünk született adomány ez, hanem Isten szeretetének következménye, ami alakulhat életünkben. Az Ószövetség felfogása szerint ezenkívül az Isten adja az ember elé a halál és az élet útját, és a bölcs ember felismeri, hogy melyik az életre vezető út, vagy legalább megfogadja a nálánál bölcsebbek tanácsát, hogy ne járjon a halálba vezető úton. Ezeket az alapigazságokat az ószövetségi bölcsességirodalom egészen aprópénzre váltja fel: megmutatja a bölcsességet a hétköznapi életben. Főleg a Példabeszédek könyvében témánként mutatja be, hogy milyen a bölcs és milyen az oktalan magatartás, láttatja a következményét a szorgalomnak és a lustaságnak, a józanságnak és a dőzsölésnek, a tiszta és a tisztátalan életnek, de mindenek felett az istenfélő és az Istennel nem törődő életnek. Az Ószövetségi bölcsesség szorosan kapcsolódik Izrael harmadik királyának, Dávid fiának, Salamonnak személyéhez. Ennek alapja az I. Királyok 3-ban leírt történet, amikor Salamon uralkodásának megkezdésekor nem kért mást, csak bölcsességet. Salamon király bölcsessége közmondásos, és szinte legendás ( I. Királyok 4-5.) Salamon király a Királyok könyvének leírása szerint 3000 példabeszédet mondott, ezért kapcsolja össze a hagyomány Salamon nevét a Példabeszédek és a Prédikátor könyvével. A késői, a fogság utáni kor keserves tapasztalatai új irányt adtak az ószövetségi bölcselkedésnek. Az a harmonikus és kiegyensúlyozott élet, amely a bölcs magatartás következménye kellene legyen, egyre kevésbé volt tapasztalható. Talán a görög filozófia hatására is megjelenik a kételkedés, a “minden hiábavalóság érzése” (Prédikátor 2.). Kiderül, hogy a vagyon, a hatalom, az élvezet önmagában nem boldogít, de a nyomorúságos külső körülmények megnyomoríthatják az emberi lelket. Mérlegre kerül a kor embere számára a kérdés, hogy vajon igaz-e, hogy a bölcs és istenfélő élet eredményez testi javakat és lelki örömöket. Vajon mindig áldás van az ilyen életen? Hiszen „nem a bölcseknek jut a kenyér, nem az értelmeseknek a gazdagság, és nem a tudósoknak a jóindulat”, és a halál minden fáradozás eredményét eltörli – kesereg a prédikátor. Ennél nagyobb mélypontra már csak Jób könyvében jut el az ószövetségi bölcsességirodalom, ahol a nagy MIÉRT?-re, minden idők miértjére keresi a választ a szerző. Miért érik csapások az istenfélő embert is? Miért van egyáltalán szenvedés? Igazságos-e Isten, amikor a bűnösöket hagyja boldogulni?

A KÖNYV KELETKEZÉSE

A Jób könyve tehát a Bölcsesség vagy más kifejezéssel élve a bölcselő irodalom egyik darabja. A héber kánonban a ketubim (Szent iratok) csoportjában található (héber felosztás: Tórá – Törvény, Nöbiim – Próféták, Kötubim – Iratok). A keresztyén kánonban a tanítói-költői könyvek csoportjának első darabja.

A könyv két részre osztható: a kerettörténetre, amelyet az 1-2. és a 42. részek tartalmaznak, valamint a tulajdonképpeni történésekre. Ha az epilógusra és a prológusra tekintünk, akkor formai eltéréseket is találunk: a kerettörténet prózában íródott, a beszédekből álló főrész pedig versben van írva. A kutatók szerint – különösen, ha nézzük a tartalmi kérdéseket is – Jób könyvének két külön egysége különböző időpontokban való keletkezést mutat. A kutatók azonban mégis kizárják ennek a lehetőségét, inkább azt mondják, hogy a Jóbról szóló ősi hagyományt egy, talán fogság utáni író dolgozta fel a jelenlegi könyvben.

A könyv szereztetési ideje is vitatott. Sokan úgy vélik, hogy a legrégebbi ószövetségi irat, míg mások a legfiatalabb könyvként tartják számon. A benne lévő anyag minden valószínűség szerint ősrégi: Ezékiel próféta könyvében, a 14. rész 14. és 20. versében találunk már utalást Jóbra. E részben Ezékiel a Jeruzsálem feletti ítéletről írt, és három embert említ meg, akik, ha az ítélet idejében Jeruzsálemben tartózkodnának, csak magukat menthetnék meg: „Akkor még ha ott volna is ez a három férfi, Noé, Dániel és Jób, ők is csak magukat menthetnék meg igazságukkal, így szól az én Uram, az Úr”. Ha Ezékiel próféta könyvében szerepel Jób – és tudjuk azt, hogy Ezékiel a fogság prófétája volt, akkor azt kell mondanunk, hogy a könyv a fogság előtt keletkezhetett, vagy Jób személye ismert volt. Érdekes ez a három ember is, és érdemes néhány gondolatot rájuk szánni: Noé korának egyetlen igaz embere volt, aki kortársai közül egyedül vette komolyan az Úr szavát, és ezért kegyelmet talált az Úr előtt, családjával együtt. Vállalta a gúnyolódást, ami azért érte, mert szárazföldön egy óriási bárkát kezdett építeni, az Úr szavának engedve. Ő az, aki az özönvíztől megmenekült. Dániel a fogság korának prófétája, egy kemény, karakán, megalkuvást nem ismerő ember, akinek az élete sem drága azért, hogy az Úr mellett kitartson. Vállalja a szenvedést Isten ügyéért, nem hajlandó a király szobra előtt leborulni, vállalja az oroszlánok vermét is, ahonnan az Úr megmenti. Jób a harmadik ember ebben a sorban, őt még a szenvedések, az egész életét megnyomorító szenvedések sem képesek eltávolítani az Úrtól. Ez a hármas együtt alkotja Izráel példaképeit, a feddhetetlen életben, a minden körülmények között az Istenhez való tartozás vállalásában.

Ha a Jób kerettörténetében lévő világot szemléljük, az a világ leginkább a Pátriarchák (Ősatyák) korának felel meg, Ábrahám-Izsák-Jákób korának. Erre több dolog utal:

• mindazok a dolgok, amelyek Jób gazdagságát képezik – juh, ökör, teve, szamár – (a föld sehol sincs említve) a nomád, még nem letelepedett életre utalnak.

• Az, hogy Jób maga mutat be áldozatot, a pusztai vándorlás korában már elképzelhetetlen, viszont elképzelhető a patriarchák korában, ahol az ősatyák maguk, és családjuk papjai is voltak. Érdekes az, hogy a patriarchák korában még nincs kialakult papság, ha a pap (kóhén) szóval találkozunk Mózes I. könyvében, azt kizárólag az idegen népek papjaira alkalmazzák.

• a Szentíró a káldeusokról, mint portyázó, nomád népről ír, amely szintén a patriarchák korában volt így

• Találkozunk a 42. részben egy pénzegységgel, amely pénzegység (köszitáh), csak Mózes I. könyvében, és az arra hivatkozó Józsué könyvbeli részben fordul elő.

• Jób életének kora is a patriarchák közé helyezi őt: azt olvashatjuk, hogy a csapások után még 140 esztendeig élt.

Mégis, mindezek ellenére Izrael patriarcháinak szoros rendjébe nem fér bele, hiszen Józseffel már megkezdődik az egyiptomi tartózkodás. Ráadásul vannak olyan irodalmi jellemzői is, melyek mintha későbbi korra lennének jellemzőek. A legvalószínűbb tehát, hogy egy viszonylag későn élt szerző viszonylag korai hagyományt dolgoz fel, innét erednek a különböző korokra jellemző sajátosságok. A könyv írója ismeretlen, mégis korának tudományos és művészi színvonalán igen magas szintet képvisel. A könyv rokon vonásokat mutat bizonyos sumér, akkád, egyiptomi irodalmi alkotásokkal, ám a mű végkicsengése teljesen más.

A KÖNYV SZERKEZETE, TARTALMA

Mint említettem már a könyv egy kerettörténettel kezdődik, és azzal is zárul. A kerettörténetben a következő történetet találhatjuk: Jób nevének jelentése vitatott, vannak, akik nevét Ellenségeskedés tárgya-ként, míg mások Istenhez fordulóként azonosítják. Jób gazdag emberként élt a földön, de bölcsen volt gazdag, amely azt jelentette, hogy napról-napra megköszönte Istennek gazdagságát. Egy napon az Isten trónszéke előtt megjelennek az angyalok, és megjelenik a Sátán is. A Sátán azzal vádolja Jóbot, hogy nem ok nélkül féli az Istent, hanem azért, mert megéri neki, hogy kegyes és istenfélő legyen. Azzal vádolja Jóbot, hogy Isten iránti hálája merő számítás és önzés – hiszen így kap még többet. A Sátán üzletről beszél Isten és ember között, amelyben az ember eladja szabadságát a földi javakért, a boldogulás reménye Isten félelmében tartja – és Isten ezért megáldja gazdagon. Érdemes megállni egy kicsit ezen a ponton, és mélyebben átgondolni a „mennyei jelenetet”: az angyalok hódolni mennek az Úr elé, a Sátánt számadásra hívja az Úr oda. Nem teheti tehát azt, amit akar, van egy Úr, aki elszámoltatja őt. Nem igaz tehát az oly divatos gondolkodás, amely minden korok embere számára elfogadott gondolkodás volt, hogy két közel azonos erejű hatalom – jó és rossz, a fény és a sötétség van a földön, amelyek sakkjátszmájában az emberek a bábuk, akiket ide-oda tologatnak. Egy hatalom van, és ez a hatalom Isten Nem egy kétpólusú világban élünk. A sátán csak azt teheti, amit Isten megenged neki, és csak addig, amíg Ő azt nem mondja, hogy elég. Jób életének és a mi életünknek is tehát az a kérdése, hogy az állandó veszteségek közepette meg tudja-e őrizni hitét és bizalmát az ember az Isten iránt. Ha Lukács evangéliumának 22. részét nézzük, a mennyei jelenettel egy teljesen egybecsengő gondolatot találunk ott: „Simon, Simon! Íme a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát…(Lk.:22,31) – mondja Jézus az Őt követőknek. Ebben is ugyanez a gondolat található meg: A Sátán, bármennyire is legyőzhetetlen ellenségnek tűnik, alárendelt hatalom, aki magától semmit nem cselekedhet. Ezért lehetséges az, hogy a keresztyén ember a világ rossz dolgait-történéseit ne tulajdonítsa a Sátánnak, hanem mind a jót, mind a rosszat Isten kezéből tudjuk elfogadni. Bonhoeffer, XX. századi teológus mondta, kivégzése előtt néhány nappal, egy koncentrációs táborban: „Nem aggodalmaskodom az én életem felől, mert tudom, hogy minden golyó, amit kilőnek felém, előbb Isten színe előtt megy el.”

Isten hagyja, hogy Jóbot megpróbálja-megrostálja a Sátán. Elveszíti állatait, megölik hű szolgáit, és egy tragikus balesetben minden gyermeke meghal. Egészsége is elvész, nem tudjuk, hogy milyen betegségben szenved, de kitaszítottá, és az emberek előtt utálatossá válik. Sokan Jób betegségét lepraként azonosítják. Mindezek után hangzik el Jób szájából az a hitvallás, amely minden korok emberének hitvallása lehetne: „Az Úr adta, az Úr vette el, legyen áldott az Úr neve!” Hogy tudja ezt Jób kimondani? Hogy lehet nekünk is csapások között, betegségek között, nehézségekben, küzdelmekben, veszteségekkor kimondani mindezt? Mindezen csapások után hangzanak el ezek a szavak, amikkel megvallja hitét is. Az Úr adta, az Úr vette el, legyen áldott az Úr neve. Hogy lehet ezt kimondani? És még inkább, hogy lehet ezt elfogadni? Hiszen Jób átkozódhatna is, ahogy felesége tanácsolja neki. Ezzel szemben Jób dicséri Istent.

Egészen különös szerepe van Jób feleségének, akit nem veszít el, de a próbatételek alatt inkább hátráltatója, mint segítője.

A 3-37. részek tartalmazzák beszélgetéseit barátaival. Négy barátja ment hozzá, akik a föld különböző területeiről érkezve, a leginkább bölcs népek meglátásaival akarták elkápráztatni Jóbot, és természetesen egymást is. Bildád, Cófár, Elifáz, és Elihu e négy ember, akiknek barátságára lehet azt a találó magyar bölcsességet mondani, hogy „akinek ilyen barátai vannak, annak nincs is szüksége ellenségekre”. A barátai ugyanis azt a mindenki előtt nyilvánvaló nézetet akarják Jóbra erőszakolni, hogy minden szenvedést bűn előz meg. Hiába könyörög nekik Jób, és mondja: „Baráti szeretetre van szüksége a szenvedőnek, ha elhagyta is a Mindenható félelmét”, csak tovább hirdetik neki az alapvető tételt: Isten nem büntet ok nélkül. Isten igazságának kérdését dogmatikus paragrafusokba szedik: Isten igazságos, tehát nem szívleli a bűnt. Ezért bünteti az embert. Ez az Ő reakciója, válasz-cselekvése a bűnre. (Gondoljuk meg, ha mindez igaz lenne, akkor ez azt jelentené, hogy Istent tulajdonképpen mi mozgatjuk, és Ő csak a mi lépéseinkre válaszol, lépéskényszerben van).

A 38. rész leírása szerint ekkor egy nagyon ünnepélyes pillanat következik: Aki eddig hallgatott, és akiről tulajdonképpen az egész beszélgetés folyik, most megszólal, a vihar zúgásában Isten szava hallatszik. Alkotásainak szinte „képeskönyvét” tartja Jób elé, és Ő veszi át a szót, aki a mennyet és a földet minden teremtményével együtt teremtette. Mennyire másként alakul minden, mint ahogy Jób elképzelte a szenvedéseiből való kiutat. Elgondolta, hogy majd egyszer a Mindenható elé fog állni, és megkérdezi Tőle, hogy mivel tudná vádolni őt. És akkor napvilágra kerül majd a súlyos igazságtalanság, ami őt érte, és miértjeit Isten elé fogja terjeszteni. Isten azonban másként gondolkozott: még nincs itt annak az ideje, hogy Jób álljon az ítélőszék elé, annak viszont ideje van, hogy Ő jelenjen meg Jóbnak. Kikérdezni nem hagyja magát, viszont neki vannak kérdései, amelyeket fel is tesz Jóbnak: „Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem? Lett-e parancsodra reggel mióta élsz? Fel tudod-e kelteni időben az állatöv csillagait? Te adsz-e erőt a lónak?” – Kérdéseivel rámutat a világmindenség csodálatos dolgaira, a Teremtő dicsőségére az állatvilágban, és az emberi élet titkaira, és ahogyan Isten kérdez, úgy tűnik egyre nagyobbnak Jób előtt, és így érzi egyre kisebbnek önmagát.

A könyv egy utat is vázol a szenvedésből való szabadulásra: Eltéríthetetlenül ragaszkodni az egyedül bölcs Istenhez, „aki megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak!” (Jób 5,18.)

FELHASZNÁLT IRODALOM

Biblia Hebraica (Rudolf Kittel), Stuttgart, 1949.

Dr. Bartha Tibor: Az Ószövetség népe (egyetemi jegyzet), Szeged, 1998.

Dr. Bartha Tibor: Keresztyén Bibliai Lexikon I-II. Budapest, 1995.

Czeglédy-Hamar-Kállay: Bibliai Lexikon Budapest, 1931.

Jubileumi kommentár- A Szentírás magyarázata. Debrecen, 1967.

Ásványhatározók

Bibliai Atlasz, Budapest 1999.

Biblia magyarázó jegyzetekkel, Budapest 1999.

Jean Calvin, Sermons on Job, Edinburgh, 1993. (az 1574-es kiadás alapján)