BEVEZETÉS JÓZSUÉ KÖNYVÉHEZ

SZERZŐ ÉS KELETKEZÉSI IDŐ

Józsué könyve anonim, vagyis nem tudjuk, hogy ki volt a könyv szerzője, akárcsak sok más bibliai könyv esetében. Ugyan a Talmud azt mondja, hogy „Józsué írta a saját könyvét”, de ha figyelmesen olvassuk a könyvet, akkor ez igen valószínűtlennek tűnik (a Talmud sokszor nyújt ugyan értékes információkat, de mivel sokkal Józsué könyvének megírása után keletkezett, ebben a kérdésben nincs túl nagy súlya a véleményének). A sokszor visszatérő „mind a mai napig” kifejezés (pl.: 4,9; 5,9; 6,25; 7,26 stb.) arra utal, hogy az események és a könyv megírása között viszonylag jelentős idő telt el, hiszen ha, mondjuk, csupán egy évvel az esemény után írják a könyvet, akkor nem nagy szám, hogy egy egy éve rakott nagy kőrakás még mindig a helyén van (persze ez nem perdöntő érv, de mint nyilván megfigyeltétek, a bevezetés tudományában kevés perdöntő érvvel találkozunk). Továbbá a könyv írója használt olyan forrásokat, amik az események után íródtak (10,13), ami szintén későbbi datálásra utal. Abban tehát a kutatók döntő többsége egyet ért, hogy nem Józsué a szerző (ezt egyébként a könyv nem is állítja). A mai napig két nagy iskola alakult ki a szerzőség kérdésével kapcsolatban, a következő két bekezdésben ezeket ismertetjük.

Főleg mikor a klasszikus Pentateuchos kritika a fénykorát élte (ismétlésképpen itt nem baj, ha átnézed az 1Móz.-hez írt bevezetőt), sokan úgy gondolták, hogy tulajdonképpen nem Pentateuchosról, hanem Hexateuchosról kellene beszélni, mert a könyv nem ér véget az 5Móz.-sel, hanem még a Józsué könyve is ehhez a nagy műhöz tartozik. A pátriárkáknak tett ígéretekben benne foglaltatik, hogy az utódaik megkapják Kánaán földjét, tehát a történet nem lenne lezárva, ha már Józsué könyve előtt befejeződne. Mivel általánosan elfogadott nézet volt, hogy a Bír. 1 ellentmond a Józs. 1-12 fejezetekben leírtaknak (Józsuéban gyors, diadalmas honfoglalás, Bírákban hosszú folyamat), és mivel a Bír. 1-et J-nek tulajdonították általában, ezért a Józs. 1-12-őt a legtöbb kutató nagyrészt e munkájának tartotta. A Józs. 13-22-ben található hosszú városlistákat, elsősorban a lévita városok és a menedékvárosok többszöri hangsúlyos említése miatt, leginkább a P-nek tulajdonították. Nyilván ez egy leegyszerűsített kép, sokan sok részletet, sőt sokszor nagyon fontos dolgokat is máshogy gondoltak, de mégis, szinte minden jelentősebb tudós a négy-forrás (J, E, P, D) elméletre alapozva akarta megoldani a kérdést,[1] a vita csak akörül folyt, hogy melyik részt milyen forrásnak vagy redaktornak tulajdonítsunk. Ez a vita jellemezte az egész XIX. sz.-ot és a XX. sz. elejét. Már a Pentateuchossal kapcsolatban írtuk, hogy problémák vetődtek fel ezzel a klasszikus Graf-Wellhauseni modellel kapcsolatban, és hogy ma már sokkal kevesebben vallják ezt, mint korábban. Ez még fokozottabban igaz Józsué könyvére, mivel lehetetlen feladatnak bizonyult a források precíz meghatározása és elkülönítése ennek az elméletnek a keretein belül. Ma már szinte teljesen általános a vélemény, hogy a négy nagy forrásnak a keresése zsákutcának bizonyult Józsué könyve esetében.

A másik nagy iskola szerint nem nagy forrásokat kell keresni a könyvben, hanem inkább arról van szó, hogy sok kis történetből tevődik össze az írás. Az egyes kis történetek más-más területhez kapcsolódnak. Azon a területen alakult ki a történet (sokszor legendáról van szó) amelyik területről szólt, ott fejlődött, miközben sokszor elmesélték, és végül összegyűjtötték a nagyjából egy térségből származó történeteket. Ezek a történetek nagyrészt etiológikusak, vagyis a jelenlegi helyzetet magyarázzák egy-egy, a helyzet kialakulásáról szóló történettel, nyilván sokszor nem valósághűen. Például a „papa, hogy kerültek ide Aj romjai” kérdésre a papa kitalált valami érdekesnek hangzó sztorit, a „papa, miért szolgálnak a gibeoniták a Szent Sátor körül” kérdéssel ugyanez a helyzet.[2] Martin Noth, az elmélet egyik legnevesebb képviselője szerint az 1-9. fejezetek nagyrészt Benjámin területéről, a 10. fejezet Efraimból, a 11. fejezet Galileából származik. A 12. fejezetet nem kötötte egy konkrét területhez. A 13-19. fejezetekben két nagyobb forrást különböztetett meg, melyből az egyik szerinte a bírák korában, a másik pedig Jósiás korában (Kr.e.VII. sz. második fele) keletkezhetett. Az ezutáni fejezetek szerinte sikemi és silói tradíciót őriznek. A konzervatív kutatók közül is sokan osztják ezt a fajta hozzáállást, azzal a kikötéssel, hogy attól, hogy egy történet etiológikus (jelenlegi helyzetet magyarázó), még lehet igaz. Így sok konzervatív kutató nem lát kivetnivalót abban az elméletben, hogy az egyes történeteket más-más területeken fogalmazták meg eredetileg, aztán ezeket összegyűjtötték, esetleg először csak nagyobb csoportokba, majd ezeket a nagyobb csoportokat is összegyűjtötték, végül valaki(k) elrendezte őket, esetleg nyelvezetben, stílusban kissé összecsiszolta őket, egyszóval megszerkesztette a kezünkben lévő könyvet.[3]

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy a kutatók nagy része szerint a könyv mögött sok forrás áll, melyek nem feltétlen egy időben keletkeztek (sok konzervatív kutató szerint Józsuénak és más, az események idején élt embereknek a feljegyzéseit sem szabad elvetnünk, mint lehetséges forrásokat). Hogy a könyv mikor nyerte el a végső formáját, arról erősen megoszlanak a vélemények A tudományosan magas színvonalat képviselő, erősen konzervatív szerzők[4] a Kr.e.XI.sz. végére helyezik, vagyis egy-két évszázaddal az események utánra (ha a honfoglalás korai datálását fogadjuk el, akkor három-négy évszázaddal az események utánra), az inkább liberális nézeteket valló kutatók pedig inkább a fogság utánra – Kr.e.VI.sz. vagy még később – teszik a könyv megszületésének az idejét. Természetesen e két véglet között szinte minden időpont felbukkant már a szakirodalomban, mint lehetséges keletkezési idő. A konzervatív és liberális tudósok véleménye[5] között a legnagyobb különbség abban áll, hogy ki mennyire tartja megbízhatónak a könyvben leírtakat. Sok ellenvetést szoktak felhozni a könyv történeti megbízhatóságával szemben, melyből a két legjelentősebb: a könyv egészen más képet rajzol a honfoglalásról, mint a Bírák könyve; a könyvben leírtak összeegyeztethetetlenek a régészeti adatokkal.

A HONFOGLALÁS TERMÉSZETE: BÍRÁK VAGY JÓZSUÉ

Ha valaki egyhuzamban elolvassa Józsué könyvét, akkor az első benyomása az, hogy a zsidók egy huszáros rohammal bevették egész Kánaánt, néhány apróbb területtől eltekintve. Először Jerikó és Aj bevételéről olvasunk (2-8), majd a déli hadjárat (9-10) és az északi hadjárat (11) következett, ezután az elfoglalt városoknak egy listáját olvassuk (12), végül arról értesülünk, hogy hogyan osztották fel a területet a törzsek között és milyen utasításokat hagyott hátra halála előtt Józsué (13-24). Ez a kép viszont jelentősen ellentmond a Bírák könyvéből kirajzolódó képnek (a föld elfoglalása és megtartása hosszú és fájdalmas folyamat) és a régészeti adatoknak (amiket nagyon sokféleképpen értelmeznek, de az biztos, hogy nem egy nagyon rövid és minden szempontból teljes honfoglalás nyomait mutatják). A feszültség azonban feloldható. Egyrészt figyelmesen olvasva Józsué könyvét, kiderül, hogy csak néhány települést romboltak le és égettek föl, a többi lerombolásáról nem olvasunk, nyilván mert a zsidók inkább beköltöztek az előző lakosság helyére, márpedig egy ilyen változást igen nehéz a régészet segítségével nyomon követni. A könyv továbbá igenis sokszor hivatkozik arra, hogy egy hosszú, sokszor nem annyira sikeres folyamatról van szó. Hogy az összkép mégsem ezt mutatja, az egyszerűen annak tudható be, hogy a könyv írója/szerkesztője teológiai üzenetet akar átadni a történetekkel és ennek érdekében, mint azt egy viszonylag friss tanulmányban valaki kimutatta, olyan, az ókori Közel-Kelet irodalmában jól ismert irodalmi eszközöket használ (köztük olyan eszköz is szerepel, mint pl. a túlzás – pl. a „teljesen kiirtotta” kifejezés nem feltétlenül jelenti azt, hogy teljesen kiirtotta – amit mi esetleg hazugságnak értékelünk –, de ez csak a mi kulturális hátterünk miatt van így) amik ezt a benyomást keltik, de ugyanakkor többször is finoman jelzi a könyv szövegében, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását, bizony a honfoglalás ennél sokkal hosszabb és szövevényesebb volt.

RÉGÉSZETI PROBLÉMÁK

A téma túl nagy és túl bonyolult ahhoz, hogy itt részleteiben vizsgálhassuk. Mivel a népszerű, ismeretterjesztő könyvekben szinte mindig a Jerikóval és Ajjal kapcsolatos problémákat vetik fel, ezért itt is csak ezeket tárgyaljuk.

Egyes keresztyén könyvekben lehet olvasni, hogy „megtalálták Jerikó leomlott falait, van tehát megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy a Biblia története igaz”. Ezzel az állítással csupán az a probléma, hogy nem igaz[6]. Valóban, a Jerikóban ásató régészek egyike úgy gondolta, hogy megtalálta azokat a bizonyos falakat (a harmincas évek első felében vezette az ásatást), de azóta ez a vélemény már elavult, és bebizonyosodott, hogy azok a megtalált falak sokkal régebbiek.[7] A helyzet az, hogy a honfoglalás idejében létező Jerikóról igen keveset tudunk (nevezetesen semmit, leszámítva azt, hogy létezett, és hogy nem volt hatalmas, amitől persze még lehetett jelentős, de az is lehet – régészeti szempontból – hogy csak néhány ház volt), mivel az erózió elpusztította a település maradványait. Nem igaz tehát, hogy ebben az esetben a régészet bizonyítja a Biblia igazát, amiből egyes kutatók azt a következtetést vonják le, hogy az ellenkezője az igaz: „nem sikerült nyomára bukkanni a bibliai történetnek, tehát biztos minden valóságalapot nélkülöző legendáról van szó”. Ez viszont szintén téves hozzáállás. Igenis elképzelhető, hogy az erózió teljesen eltüntette a nyomokat; van némi esélye annak, hogy rosszul rekonstruálták a Józsué korabeli Jerikó helyét (egy-egy város olykor odébb költözött akár néhány kilométert is, pl. az Újszövetség korabeli Jerikó némileg máshol található, mint a régebbi), bár ennek a lehetősége igen csekély; és végül, az utóbbi időben valóban látszik arra egy nagyon halvány esély, hogy tényleg kiderül, hogy mégiscsak annak a tudósnak volt igaza, aki a megtalált falakat Józsué korára tette, bár ez az esély annyira halvány, hogy talán jobb lenne nem is említeni.

Aj esetében még határozottabban állítja sok tudós, hogy a régészeti leletek ellentmondanak a Bibliának. Több ásatás is folyt Aj feltételezett helyén, de semelyik sem találta annak nyomát, hogy a település lakott lett volna Kr.e.2400 és Kr.e.1200 között, márpedig bármilyen időpontot is fogadunk el a honfoglalás dátumának, az biztos, hogy ebbe az időintervallumba esik. A következő magyarázati lehetőségek kínálkoznak: 1. a bibliai történet csupán egy minden valóság alapot nélkülöző etiológikus legenda, ami azt hivatott megmagyarázni, hogy hogyan kerültek oda a romok – ez persze lehet, de azok, akik a Bibliát nem csak a hit dolgaiban tartják irányadónak, hanem megbízható történelmi forrásnak is tekintik, mint például a BOP szervezői és írói, nem rajonganak ezért a magyarázatért; 2. a régészek valamit rettenetesen elszúrtak az ásatáson – a helyzet az, hogy a régészeti anyag annyira egyértelműnek látszik, hogy ennek nem sokkal nagyobb az esélye, mint hogy egyszer kiderül, hogy kétszer kettő néha öt; 3. lehet, hogy rosszul azonosították Aj lelőhelyét, és rossz helyen kerestek, ezért nem találtak – erre van némi esély, mert írásos bizonyíték nem került elő arról, hogy az ásatáson talált romok valóban megegyeznek az ókori Ajjal, de a tudósok között kevés híve van ennek az elméletnek, és mindez ideig nem sikerült jobb lelőhelyet találni; 4. Aj szó szerint azt jelenti, hogy „rom”, akárcsak a lelőhely modern neve (Et-Tell), ami lehet, hogy arra utal, hogy már a bibliai időkben is egy romról volt szó, ami ugyanakkor elég masszív volt még ahhoz (még ma is impozáns látványt nyújtanak a több mint 4000 éves romok, hát még milyen erősek lehettek több mint 3000 évvel ezelőtt), hogy a környező kisebb települések lakóinak védelmül szolgáljon támadás idejére. Eszerint tehát a zsidók érkeztének hírére a környék lakossága egyszerűen beköltözött az egyébként jó állapotban lévő rom-erődítménybe, és ennek a régészeti nyomait nyilván ma már lehetetlen megtalálni.[8] A Biblia történeti megbízhatóságában hívő kutatók általában a 3. vagy a 4. megoldást fogadják el.

Bár a felmerülő problémáknak csak egy elenyésző töredékével tudtunk foglalkozni ebben a bevezetőben, az talán látható, hogy a tudomány se nem bizonyítja, se nem cáfolja egyértelműen Józsué könyvének a megbízhatóságát. Hogy a felmerül? problémákat, kérdéseket ki hogy oldja fel, az nagyrészt a tudós hozzáállásától függ. Aki eleve gyanúsnak tekinti a szöveget, az a legkisebb nehézség felmerültével hajlamos kijelenteni, hogy a szöveg téved, aki pedig hisz a szöveg történeti megbízhatóságában, az még jelentős nehézségek árán is igyekszik olyan megoldásokat találni, amikkel összeegyeztethetőek a különböző adatok. Egyelőre mind a két (illetve mind a sok) félnek bele kell törődnie, hogy a tudomány eszközeivel nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy kinek van igaza.

SZERKEZET

A könyv szerkezete egyértelmű. A könyv három (vagy két) nagyobb részre osztható. Az első 12 fejezet Izrael harcait, a honfoglalás során előforduló sikereket és kudarcokat mutatja be. A 13-22 fejezetek már nem a föld megszerzésével, hanem annak „élvezésével” foglalkoznak, itt olvashatunk a megszerzett terület betöltéséről, felosztásáról (és ha ide vesszük a 22-24 fejezeteket, akkor a területen való élés legfőbb szabályáról is). A 22-24 fejezetekben olvasunk Józsué utolsó szavairól, a szövetség megújításáról és Józsué haláláról. Ebben az utolsó három fejezetben az 5Mózessel való párhuzam egészen nyilvánvaló. Így Józsué könyve képezi a hidat Izrael letelepedés előtti és utáni története között. Egészen eddig a nép élén mindig egy nagy vezető állt (pátriárkák, József, Mózes). Az 5Móz. végén intézkedés történik az új vezető személyére vonatkozóan (Józsué). Itt most nem olvasunk ilyenről. A nép ott marad Kánaán földjén, nagy vezető nélkül. Mi történik ezután? Itt veszi majd fel a történet fonalát a Bírák könyve.

Ugyanakkor más felosztások is léteznek, melyek nem annyira nyilvánvalóak annak, aki nem fér hozzá a héber szöveghez. Például egy tudós szerint a könyv négy részre osztható az alapján, hogy melyik szó (és az etimológiailag vele összefüggő egyéb szavak) dominálnak a szövegben: 1. átkelni (ávár): 1,1-5,12; 2. (el)venni (lákáh): 5,13-12,24; 3. (fel)osztani (hálák): 13,1-21,45; 4. szolgálni (ávád): 22,1-33. Szerinte a könyv fordulópontja a 18,1-ben található. Ekkor már Izrael uralma alatt áll az ország (legalábbis elméletben) és központosítják Jahve imádatát (Silóban). Az előző felosztás sokkal egyértelműbbnek tűnik, de nem elképzelhetetlen, hogy a könyv szerzője/szerkesztője beleépített ilyen szójátékokat is a szövegbe és ezzel is mondani akart valamit.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Adney, Carol	This Morning with God
Baker – Arnold	The Face of Old Testament Studies
Barker, Kenneth	The NIV Study Bible
Bruce, F. F.	The International Bible Commentary
Bunch, Cindy	The NIV Quiet Time Bible
Dillard – Longman III	An Introduction to the Old Testament
Douglas – Hilleyer	New Bible Dictionary
Harris – Archer – Waltke	Theological Wordbook of the Old Testament
Harrison, R.K.	Introduction to the Old Testament
Millard, Alan	Treasures from Bible Times
Millard, Alan	Bibel und Archäologie
Roalf, Michael	A mezopotámiai világ atlasza
Rogerson, John	A bibliai világ atlasza
Ryken – Wilhoit – Longman III	Dictionary of Biblical Imagery
Walwoord – Zuck	A Biblia ismerete II.

A MÓZESI SZÖVETSÉG ÉS HŰBÉRÚRI MEGÁLLAPODÁSOK
A HAT MENEDÉKVÁROS
AZ ÖT KIRÁLY VERESÉGE