BEVEZETÉS JÁNOS EVANGÉLIUMÁHOZ

JÁNOS SAJÁTOSSÁGAI

János evangéliuma meglepően sok mindenben eltér az előző három evangéliumtól (Máté, Márk, Lukács). Míg azok elsősorban Jézus galileai szolgálatára koncentrálnak, addig János inkább a júdeai és samáriai eseményekkel foglalkozik. Míg a többi evangéliumban leírt eseményeket, ha akarjuk, egy egy éves    kronológiai keretbe is beleilleszthetjük, addig János mindenképpen több évről számol be. Sokmindent kihagy, amiről mindhárom másik evangélium beszél, ugyanakkor sok új anyagot is tartalmaz (pl. a híres „én vagyok” mondások). Gyakran az időrendje is másnak tűnik, mint a másik három evangéliumé¹1.

Nemcsak az anyag összeválogatása és elrendezése, hanem a stílusa is különös. Gyakran nehezen lehet elválasztani, hogy mit mond Jézus és mit mond az evangélista. Amellett, hogy a nyelvezete meglehetősen egyszerű (nem vetekedhet például Lukács irodalmi stílusával), sok szinonimát használ. A nyelv egyszerűsége ellenére mégis sokszor az az ember benyomása, hogy rengeteg jelképpel, sőt rejtett jelképpel van tele, és hogy a történet mögött hatalmas lelki mélységek vannak (már az ókortól kezdve sokan mint a „lelki evangéliumra” tekintettek rá).

Jánosi sajátosság még az irónia fokozott alkalmazása: a tanítványok rendkívül értetlenek, sokszor jobban hisznek, mint értenek (pl. 13,36-38), Kajafás jobban prófétál, mint hinné (18,14), Pilátus igazabbul ítél, mint gondolná (18,28-22), stb.

Még sokáig lehetne sorolni az evangélium sajátosságait, de talán ennyi is elég annak bemutatására, hogy mennyire elüt mind tartalmát, mind stílusát, mind mondanivalóját tekintve a többi három evangéliumtól.

SZERZŐ ÉS KELETKEZÉSI IDŐ

A kutatók nagy része egy összetett, több rétegből álló műnek tekinti a János evangéliumát (akárcsak a Pentateuchost, lásd I. Móz. bevezetését), melynek megírásában Jánosnak nem, vagy csak kis részben volt szerepe. Ez a hozzáállás azonban méginkább megkérdőjelezhető, mint Mózes öt könyve esetében. Egyrészt itt is igaz, hogy (némi túlzással) azt mondhatnánk, hogy ahány kutató, annyiféleképpen rekonstruálják a könyv keletkezésének történetét. Ugyan van néhány sarkalatos pont, amiben a kritikai megközelítést vallók nagy része (koránt sem mindenki) egyetért (pl. az ún. jel-forrás létezése), de az egyetértés itt is csak felszínes, mikor pontosabban meg kéne határozni egy forrást, akkor már hatalmas eltérések vannak a kutatók között. Másrészt János evangéliumának nyelvezete az egyik legegységesebb az egész Bibliában, így az esetleges redaktoroknak meglepően jó munkát kellett volna végeznie. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az ókortól kezdve gyakorlatilag az összes egyházi író Jánost tekintette    a szerzőnek, és nincs olyan hagyomány, ami másnak tulajdonítaná a szerzőséget (bár erről folyik némi vita), akkor igen kérdésesnek látszik, hogy érdemes-e János szerzőségét 2000 év távlatából, tárgyi bizonyítékok híján csupán meglehetősen kétes értékű spekulatív bizonyítékokra alapozva elvetni.

Kétségtelen, hogy maga a könyv, akárcsak sok más bibliai könyv, anonim (a mi Bibliánkban olvasható feliratok a könyvek elején nem tartoztak az eredeti kéziratokhoz). Belső bizonyítékok alapján mégis valószínűsíthető János szerzősége, vagy legalábbis az, hogy a szerző úgy állítja be magát, mintha ő János lenne. A Jn.21,20-24 alapján az evangélista megegyezik a „szeretett tanítvánnyal”. Most már csak az a kérdés (feltéve, hogy hiszünk a Jn. 21-nek, erről bővebben majd a jegyzetekben), hogy ki volt ez a bizonyos szeretett tanítvány.

1. A szerző valószínűleg zsidó volt, mivel meglehetősen otthonosan mozog az Ószövetségben (lásd jegyzetek).

2. Továbbá minden bizonnyal Palesztinai zsidó volt, ugyanis fantasztikus topográfiai tudásról tesz tanúbizonyságot (medence a Juh-kapunál, 5,2; Siloam, 9,7; Ainon szálimnál, 3,23; stb. – ezek mind olyan helyek, amiket nagy valószínűség szerint csak egy palesztinai ismerhetett annyira, hogy hivatkozni merjen rájuk).

3. Az utolsó vacsorán ott volt a szeretett tanítvány. A másik három evangélium szerint csak a tizenkettő volt jelen (bár ezt néhányan vitatják), tehát a szeretett tanítvány egy a tizenkettő közül.

4. Nem azonos a Jn.13-16-ban néven nevezett apostolokkal, mivelezekben a részekben ő mint „szeretett tanítvány”szerepel.

5. Egyike a 21. fejezetben említett hét halászó tanítványnak, de nem lehet Péter, Tamás, vagy Nátánáel.

6. A Zebedeus fiak közül sem lehet Jakab, mert ő volt az első mártír az apostolok közül, és ez nem lenne könnyen összeegyeztethető a 21,23-al (aligha terjedhetett volna el ez a mondás, ha néhány év múlva meghalt volna).

7. A Zebedeus fiak nincsenek név szerint említve Jánosnál, ami különös.

8. A szeretett tanítvány gyakran együtt szerepel Péter apostollal, ugyanakkor a másik három evangélium János apostolt gyakran együtt említi Péter apostollal (persze más apostolokat is, úgyhogy ez nem perdöntő).

A fenti pontok tökéletesen ráillenek Jánosra, így mind a belső bizonyítékok, mind az egyházi hagyomány János mellett szól.

Az összes kutató egyetért abban, hogy ez az evangélium a legkésőbbi. Mivel a legrégebbi újszövetségi papirusztöredékünk János evangéliumából való²2 és körülbelül 130-ra datálható, ezért biztosan ez előtt kellett íródnia. Úgy tűnik, Péter ekkor már halott volt (21,19), és mivel kb. 64-65-ben végezték ki, ezért az evangéliumnak ez után kellett keletkeznie. A két időpont között szinte minden elképzelhető, a legtöbb tudós 80-96 közé teszi, ami jól megfelel annak a hagyománynak, hogy János idős korában írta, és éppen elég távol van 130-tól, hogy addigra elterjedhessen az irat.

A hagyomány fő vonala szerint János Efézusban írta az evangéliumát, de ez egyértelműen nem bizonyítható, és több más helymeghatározás is lehetséges.

KAPCSOLATA A MÁSIK HÁROM EVANGÉLIUMMAL

Gyakran feltett kérdés, hogy János vajon ismerte-e a másik három evangéliumot, vagy nem. Ez így azonban túl leegyszerűsített problémafelvetés. Egyrészt lehet, hogy csak egyet, vagy kettőt ismert, másrészt onnét is származhatott a közös anyag, hogy közös forrásokat használtak, vagy netán beszélgettek egymással az evangélisták, stb. Ma már gyakorlatilag lehetetlen megállapítani, hogy ismerte-e a többiek műveit, már csak a stílusa miatt is. Gyakran olyan szabadon idéz János, hogy nehéz megállapítani, vajon tényleg idéz, vagy csak hasonlít a mondanivalója, megfogalmazása valaki máséra (ez az ószövetségi idézetekkel kapcsolatban jól megfigyelhető).

Mindenesetre akár szándékosan, akár nem, de jól kiegészíti a többi evangéliumot. Például Márk nem magyarázza meg, miért kell Jézust Pilátus elé vinni (Mk.14,64), csak János (18,31); Jézus tanítványainak az elhívása (Mt.4,18kk.) is jobban érthető a Jn.1 hátterével; a Mk.6,45-46 nem magyarázza meg, hogy miért kellett sietve elhagyni a terepet, csak a Jn.6,15; stb. Ezek alapján túlzás lenne azt állítani, hogy János egy magyarázatot írt a többi evangéliumhoz, de néhányan ezekből a helyekből arra következtetnek, hogy ismerte őket, vagy legalább néhányat, és tudatosan épített rájuk.

AZ EVANGÉLIUM CÉLJA

Az evangélium megírásának céljáról legalább akkora vita folyik, és legalább annyi elmélet született már, mint a szerző kilétéről. Mindenesetre a saját célmeghatározását a 20,30-31-ben olvashatjuk, és ha ezt összehasonlítjuk az I.Jn.5,13 célmeghatározásával, akkor úgy tűnik, mintha evangélizációs céllal írta volna János az evangéliumát. Az egész evangélium, meg az említett célmeghatározás is mintha azt sugallná, hogy nem úgy teszi fel a kérdést, hogy kicsoda Jézus, hanem úgy, hogy kicsoda a Krisztus. Márpedig ennek a kérdésfeltevésnek csak olyanok felé van értelme, akik vártak valamiféle Messiást (görögül Krisztust). Ilyenek csak a zsidók, illetve a prozeliták (zsidó vallást felvett, eredetileg pogánynak születettek), illetve a zsidó vallással szimpatizáló pogányok voltak. Mivel sok helyen lefordítja a héber, ill. arámi szavakat görögre, ezért a megcélzott olvasóréteg nem nagyon tudhatott arámul, ugyanakkor az Ószövetség ismeretét, úgy tűnik, feltételezte. Ezek alapján vagy prozeliták, vagy asszimilálódott, arámul már nem jól tudó zsidók, vagy esetleg vegyes összetételű közösségek számára írt evangélizációs műről van szó.

SZERKEZET

A könyvet általában két nagy részre osztják, melyekhez egy előszó és egy utószó kapcsolódik:

prológus: 1,1-18

jelek könyve: 1,19-12,50

dicsőség könyve: 13,1-20,31

epilógus: 21

Mind a két nagy rész egy-egy lezáró, összefoglaló szakasszal fejeződik be (12,37-50; 20,30-31), így a könyv szerkezete meglehetősen világos. Az összes jel (csoda) az első részben fordul elő, míg a második rész az utolsó vacsorával kezdődik, majd a szenvedéstörténet és a feltámadás következik³3.

FELHASZNÁLT IRODALOM