690. nap

Jób 6

¹ Ekkor megszólalt Jób, és ezt mondta: ² Bárcsak megmérnék elkeseredésemet, és szenvedésemmel együtt mérlegre tennék! ³ Bizony, súlyosabb a tenger homokjánál, ezért voltak balgák a szavaim. ⁴ Mert a Mindenható nyilai vannak bennem, mérgüket issza lelkem, és Isten rettentései sorban elérnek engem. ⁵ Ordít-e a vadszamár a fűben, bőg-e az ökör a takarmánya mellett? ⁶

Megeszik-e az ízetlen ételt sótlanul, vagy van-e íze a nyers tojásnak?

⁷

Érintésétől is iszonyodom: olyan az, mint a romlott étel.

⁸ Bárcsak teljesülne kívánságom, és beteljesítené Isten reménységemet! ⁹ Bárcsak úgy döntene Isten, hogy összezúz, kinyújtaná kezét, hogy elvágja életem fonalát! ¹⁰ Akkor még lenne vigaszom, tudnék örülni a kíméletlen fájdalomban is, hogy nem tagadtam meg a szent Isten beszédét. ¹¹ Honnan vegyek erőt a várakozásra? Mi várhat még rám, hogy tovább reménykedjem? ¹² Nem vagyok olyan erős, mint a kő, nem ércből van a testem. ¹³ Hát nem kapok segítséget? El van zárva tőlem a szabadulás? ¹⁴ Baráti szeretetre van szüksége a szenvedőnek, ha elhagyta is a Mindenható félelmét. ¹⁵ Testvéreim hűtlenek, mint a patak, ahogyan a patakok vize eltűnik: ¹⁶ előbb jégtől zavarosak, olvadó hó hömpölyög bennük, ¹⁷ majd idővel visszahúzódnak, elapadnak, a hőségben fenékig kiszikkadnak. ¹⁸ Letérnek útjukról a karavánok, de kietlen helyre jutnak, és elpusztulnak. ¹⁹ Őket keresik Témá karavánjai, a sábai vándorok bennük reménykednek. ²⁰ De megszégyenülnek, amiért bennük bizakodtak, csalódnak, amint odaérnek. ²¹ Így jártam most én is veletek: látjátok a borzalmat, és féltek. ²² Mondtam-e, hogy adjatok valamit, vagy javaitokból adjatok ajándékot értem, ²³ hogy mentsetek meg az ellenség kezéből, váltsatok ki a zsarnokok kezéből? ²⁴ Tanítsatok, és elhallgatok, értessétek meg velem, miben tévedtem! ²⁵ Milyen fájdalmas az őszinte beszéd! De mire való örökös feddésetek? ²⁶ Szavaimért akartok megfeddeni? Hiszen a szélnek szól a kétségbeesett ember! ²⁷ Ti még az árvára is sorsot vetnétek, barátaitokra is alkudoznátok! ²⁸ Tekintsetek rám végre, szemetekbe csak nem hazudok! ²⁹ Hagyjátok abba, ne kövessetek el jogtalanságot! Hagyjátok abba, hisz nekem van igazam! ³⁰ Szólt-e nyelvem álnokságot? Nem érezné-e ínyem, mi okozhat romlást?

Jób 7

¹ Csak küzdelem a halandó sorsa a földön, napjai úgy telnek, mint a napszámosé! ² Ahogyan a rabszolga eped az árnyék után, és a napszámos várja a munkabért, ³ úgy jutottak nekem hiábavaló hónapok, nyomorúságos éjszakákkal fizettek ki engem. ⁴ Ha lefekszem, azt kérdem: Mikor kelhetek fel? Hosszú az este, és tele vagyok nyugtalansággal hajnalig. ⁵ Testemet férgek és porkéreg borítja, bőröm beforrad, majd kifakad újra. ⁶ Napjaim gyorsabbak a takács vetélőjénél, és reménytelenül múlnak el. ⁷ Gondold meg, hogy csak szellő az életem, szemem nem lát többé jót. ⁸ A szemek, amelyek eddig láttak, többé nem találnak; szemed engem keres, de én már nem vagyok. ⁹ Eltűnik a felhő, tovaszáll: éppígy nem jön vissza, aki leszáll a holtak hazájába. ¹⁰ Nem tér vissza többé a házába, lakóhelyén sem tudnak róla többé. ¹¹

Nem is tartóztatom meg a számat, beszélni fogok szorongó lélekkel, panaszkodni fogok keserű szívvel.

¹² Tenger vagyok-e vagy tengeri szörny, hogy őrséget állítasz ellenem? ¹³ Mikor azt gondolom, hogy vigaszt nyújt az ágyam, panaszomat enyhíti fekhelyem, ¹⁴

akkor álmokkal rettentesz, látomásokkal rémítesz meg engem.

¹⁵

Inkább választom a fulladást, inkább a halált, mint e csontvázat.

¹⁶ Elég volt az életemből, nem kell tovább! Hagyj békén, hiszen csak leheletnyi az időm! ¹⁷ Micsoda az ember, hogy ily nagyra tartod, és hogy így törődsz vele? ¹⁸ Minden reggel megvizsgálod, minden pillanatban próbára teszed. ¹⁹ Miért nem veszed le rólam a szemed? Nyálamat sem engeded lenyelni? ²⁰ Ha vétkeztem, mit követtem el ellened, emberek őrzője? Miért tettél a céltábláddá? Talán terhedre vagyok? ²¹ Miért nem bocsátod meg vétkemet, miért nem nézed el bűnömet? Hiszen már a porban fekszem, amikor keresel, már nem leszek.

Elifáz beszéde Jóbban éppen ellentétes hatást vált ki, mint amire várt Elifáz. Jób nem vallja meg bűnét, hanem válaszában először barátait szólítja meg (6. fejezet), e beszéd lassan átmegy panaszos imádságba (7. fejezet).
A 14.-a 23. versig Jób a barátságról szól barátainak, amelyet akár feléjük szóló vádiratként is felfoghatunk. Jób barátai szemére veti azt, hogy semmit nem kért tőlük, csak megértést, szeretetet, ami nem került volna nekik semmibe, mégsem kapta meg azt tőlük.
A 15,20. versig terjedő szakasz egy, a sivatagos vidékeken megfigyelhető jelenséghez hasonlítja a barátok viselkedését. Ez a jelenség a vádik-ban figyelhető meg. Tavasszal, hóolvadás után e mélyedések tele vannak vízzel, ám a víz a melegben gyorsan elpárolog, és a vádi üres marad, megcsalva a vízre vágyó állatot és embert. Ehhez hasonlítja a barátok szeretetét is: amikor szükség lenne rá, éppen akkor nem kap belőle az ember.
Megfigyelés: Foglald össze a saját szavaiddal 2,3 mondatban, hogy mit mond Jób!
Megfigyelés: Mi a panasza barátai ellen?